Mint egy szél kergette falevél, mi sehová sem tart, mint a hullámoktól meggyűrt, kavicsos part, a szívem. Mint akinek eszébe jut valami fontos, s aztán elfelejti, mint aki titkos kincsét egy dobozba rejti, s maga sem találja. Mint egy félénk, halk, befejezetlen mondat, amit velem a kényszer és elvárás mondat, mint egy béna ruha, ami sose állt jól, de legalább eltakar és ápol, ilyen a ma. Ilyen volt tegnap is. És ilyen lesz holnap. Hacsak... hacsak fel nem állok, hacsak végre nem kiáltok, hacsak meg nem találom végre, azt a bizonyos választ arra a bizonyos miértre, hacsak ki nem derül, hogy az a lány, aki bátran táncra penderül, az a lány, aki nevet és boldog, és nem bosszantják földi dolgok, az a lány, aki folyton ragyog, szóval, ha ő talán én vagyok, akkor a holnap más lehet, akkor megtudják az emberek, hogy ÉLSZ.